Elsején vonultam be a kórházban abban a tudatban,hogy pár napig tartanak megfigyelés alatt, ehelyett bent tartottak a szülésig. A doktornő féltett engem,féltette a babát így jobbnak látta ha nem enged haza,így aztán a szülésig és ezt követően pár napig ott ültem. Tehát összesen 13 napot töltöttem napjaimat a kórházban.Bár eleinte csalódtam mert sok minden nem úgy alakult ahogyan szerettem volna, nehéz volt az ottlét,bár nagyon is kényelmes életem volt az alatt a pár nap alatt, hiszen egyedül voltam egyágyas szobában,külön fürdővel. Azt csináltam amit akartam,jól éreztem magam, a szülés előtti napokban elolvastam 662 oldalas könyvet aminek címe Colleen Mccullough: A gránitember. Az igazság az hogy sem a nőgyógyászaton ,sem a szülészeten nem volt egy üres hely számomra ezen napon,így kaptam külön szobát. Voltak ennél jobb napjaim is a szülés előtt-és után is mert mindenki kiszolgált,kedvesek voltak a nővérek és az orvos együttesen.Volt olyan,hogy ha gárdás volt az orvos jó elbeszélgettünk este a folyosón,volt olyan is hogy este benézett hozzám. Ez a gesztus nagyon jól esett,hiszen egyedül voltam, és hiányoztak volna a beszélgetések.De így gyorsan,tele izgalmakkal,nyugodt szívvel vártam a holnapot,bármennyire is hiányzott Bogi és Zoli,de mégiscsak minden gondolatom a pocaklakó körül forgott. Ja,igen és azt hiszem munkamániás orvost választottam aki meglehetősen szereti a munkáját és annak is él,sosem láttam rajta a fáradtság jeleit ez nem más mint Dr. Holló Tünde akinek az anyukája az én anyai nagymamámmal osztálytársak voltak a tanítóképzőben. A nagynénje viszont vigyázott rám amikor kicsi voltam. Érdekes játéka a sorsnak ezek az összegabalyodott és kibogozott szálak.
Aztán egyik este arról beszéltünk Tündével,hogy szeptember 10-én,ha addig minden rendben lesz ,,kikapja,, a babát a pocakból félig viccesen,félig komolyan mondta a változatosság kedvéért. Jól estek a beszélgetések,ennél jobb szülészt nem találhattam volna.
Eltelt elseje, ugyanúgy a többi nap is azzal a különbséggel,hogy terhessé vált számomra a mindennapi lesétálás szívhangot mérni,hosszas és unalmas volt ezt megismételni.,mert közben aggódtam,hogy minden rendben legyen. Ez is eltelt.
Aztán elérkezett a második hét, és az a bizonyos szerdai nap 8-a (azért szerda mert mindig ekkor történik velem valami) tudtam és éreztem még ma történni fog valami,csak nem voltam biztos a belső hangomra.Még szerda éjjel görcsöltem,csípet valami a hastájékomon,és nem tudtam eldönteni Wc-re kell-e menjek, mert sokat ettem vagy az időváltozás okozza azt a valamit. Reggel a viziten kelletlenül bár,de kénytelen voltam elárulni az orvosnak mi bajom van,mert zavart a hasfájás,és persze halasztani nem akartam semmit a biztonság kedvéért. Az előző műtét miatt várni nem lehetett. Megvizsgált,fájt csak kicsit. Nem várta meg 10-ét azonnali császármetszés mellett tette le a voksot. Olyan hirtelen és gyorsan jött minden,hogy időm sem volt tisztán gondolkozni vagy kétségbeesni,csak arra lettem figyelmes a műtőbe érve, hogy két orvos készen vártak rám,kezükben a vattás ollóval. Már csak az aneszteziológus orvosra kellett várni,aki beadja a zsibbasztót.De így is valami keveset kaptam,mert eléggé éreztem a fájdalmat,úgyhogy a vége felé már altatni akartak. Ezt már nem engedtem meg,végigéltem ezt is. Eltelt. Szóhoz sem tudtam jutni amikor az orvos a lábánál fogva mutatta meg nekem a kék foltos magzatmázas Zselykit,csak a kis fekete buksiját néztem.Hallgattam. Örvendtem. Végül aztán megmosatva,felöltöztetve még visszahozták,hogy egy puszit adhassak a másodszülöttemnek,és még jól megnézhessem magamnak:) Megdöbbentő,de teljesen más volt a két szülés,Bogit nem láthattam azonnal ahogyan megszületett,csak felöltözve. Zselykit azonnal láthattam amint kiemelték. Ha a két szülés sem volt egyforma,akkor az tuti a két leányzó sem lesznek egyformák ahogy cseperedni fognak:)
Boginál nem éreztem semmit,sőt akkor valamivel több zsibbasztót kaptam aminek az lett a következménye,hogy sokat fájt a fejem.Most viszont kevesebbet kaptam,fájdalmasabb is volt ez a második műtét,de a fejem viszont nem fájt fel tudtam kelni,sokat járkáltam a szülés utáni első napokban.
Érdekes,hogy műtét közben olyan fájdalmaim voltak,hogy sírnom kellett volna,de ehelyett csendben tűrtem,csak akkor sírtam el magam igazából amikor Zselykit először behozták a ahol feküdtem. Az volt ám a legnagyobb boldogság,hogy minden fájdalmat felülmúlt a kis csöppség látványa:))
Szép és érdekes az élet két gyerekkel,csak most az elején kissé fárasztó,nem érzem gyengének magam a két gyerekhez,de még erősnek sem érzem annyira magam,hogy készenlétben álljak azonnal ha szükségük van rám. Lassan,de elkezdtünk a négyfős családi létet:)
