Sok mesélni való van a lányaimról, hogy hogyan illeszkedtek be az iskolába, óvodába, milyen élményekkel jönnek haza, hogy hétvégén mennyire várják, hogy újra közösségbe találják magukat. És aztán még sok fejlődési mérföldkőrről lemaradtam, ami Zselykét és Boglárkát illeti (csendben hozzáteszem, hogy emiatt némi lelkiismeret furdalásom van, hogy nem irtam róluk, ezt amolyan lényegbevágónak tartom). Még arról is kell meséljek, hogy Boglárka harmadszor is fogtündér lett és ezt a helzyetet én is nagyon élvezem, mert én is újra gyereknek érzem magam ,és ilyenkor nosztalgiázok.
És még arról is mesélek, hogy Zoltán az iskola kezdés előtt egy héttel, minden áldott nap karitativ tevékenységet folytatott Boglárka tanitónénijével, hogy rendbe hozzák az osztályt, ahol most már igazán otthon érezhetik magukat a kis előkészitősök. Az óraszámról nem is beszélve, hogy mennyire más a mostani oktatási rendszer, mint a mi időnkben, hogy teljesen meg voltam döbbenve. Mégis, mégis. Csak azért ,mert manapság több katedra kell és fölösleges anyag van, ami korai lenne.
Meg arról is, hogy hogyan fegyelmezem Bogit, más szóval milyen taktikát váltottam.
Még arról is mesélnénk, hogy milyen rossz érzés volt amikor a tanitónéni és az óvónéni is telefonáltak valamilyen ügyben és a telefont nem tudtam felvenni, mert nem volt a közelben egy felnőtt,akinek átadtam volna a rohadt mobilt (márpedig közben engem nagyon zavar), mert mindenki siet, rohan és azonnal el akarják mondani ,amit el kell mondaniuk. Igy tehetetlen voltam, de szerencsém volt, mert épp Zselykével az orvosi rendelőbe tartottam az igazolásért, és útba esett az iskola. Igy aztán felmentem, hogy megkérdezzem a tanitónőt, hogy miért telefonált... utólag kiderült teljesen értelmetlen volt a telefonálás. Ezt is hosszú leirni, de egy másik alkalommal, egy másik posztban.
Aztán ,amikor megkezdődött az ovi, akkor az óvónő telefonált, és épp azért, mert azelőtt megkértünk anyósomat, hivja fel az óvónőt, hogy kérdezzük meg Zselyke mit csinál? Első nap az oviban. De a telefont senki nem vette fel és időközben, anyósom és Zoltán elmentek valamerre (már nem emlékszem hová), de én itthon egyedül vártam a vásárlókat, mikor ismét szólt a telefon. Hát az óvónéni volt a legrosszabb pillanatban, amikor senki nem volt a közelben. Igy gondoltam egy merészet és irtam sms-t ,de szerencsére volt olyan kedves, hogy vissza válaszolt nekem. Jól esett és már több sms-t váltottunk. Ritkaságszámba megy, hogy valaki irjon nekem egy sms-t. Ezek után elgondolkoztam, hogy a hallássérülés még arra is jó, hogy megtanuljak türelmesen várni és pozitivan gondolkozni. Mások szerint, akkor nem hallom meg azt ,amit nem kellene.
Azt hiszem még sok nehéz helyzetben fogom találni magam, amikor telefonálni kéne és mégsem sikerül. Ennyi baj legyen. A mai napig érthetetlen számomra, hogy hová, ki, mi elől futnak az emberek a türelmetlenségükkel, mert mondjuk egy adott pillanatban, mikor rájuk tör a hév, máris rögtön a telefonhoz nyúlnak. Utólag kiderül, hogy semmilyen megoldáshoz nem jutottak, csak egy kis időt elpocsékoltak a telefonnal. Időt.... és bár álltak volna meg, egy percre és gondolkoztak volna, mielőtt a telefonhoz nyúlnának. Azt hiszem, ez engem nem érint, mert én a régi idők szerint élem meg a mindennapokat, amikor még nem volt mobil, hogy váratlanul megszólaljon és olyankor sziv dobogásra téritsen.