Tökéletesség mintaképe

Tiz év alatt, mióta nagyobbik lánykám megszületett, azóta jóformán csak itthon tengődtem a mindennapjaimat, ahová  igazából el tudtunk utazni az az Marosvásárhely volt. Ez lett volna a legkisebb gondom, ha úgy élem az életemet, hogy ne akarjak megfelelni mindenáron a férjemnek, szüleimnek, nagyszüleimnek és végül anyósomnak. Egyszerűen szólva érezhettem volna magam jobban is, csinálhattam volna azt, amihez kedvem lett volna,kiálhattam volna magamért, családomért és nem utolsósorban a gyerekeimért is. Ehelyett azt lestem, hogy igyekeztem mindenkinek megfelelni,attól való félelmemben, hogy ha nem úgy ugrok, cselekszem, teszem a dolgom vagy fejet hajtok más véleménye előtt (akkor is ha nem tetszett), akkor majd nem fognak szeretni, elfordulnak tőlem. Igazából egy ideig élveztem, hogy adok, segitek, úgy hajtom a mindennapi taposó malmot, ahogy tapsoltak nekem, de elfáradtam. Sokszor  fizikai segitségre, érzelgős együttérzésre, megértésre , barátnős beszélgetésekre, társasági kiruccanásokra, munkára lett volna szükségem a lelki feltöltődéshez, megújuláshoz. Most jutottam arra a pontra és kezdtem a gátlásaimat levetkőzni,  hogy merjek szólni bátran, ha valami nem tetszik, a férjem azon tulajdonságait természetéből adódóan kivetkőztetni, amiket anyósomtól árad.. amit tőle  el tanult.  Hál Istennek sikerült is. Rájöttem arra, hogy olyan emberek társaságában nem érzem jól magam, akik másokat kibeszélnek, oktatnak, megmondják a tutit, hogy hogyan neveld a gyerekeid, miközben fizikailag távol vannak a valóságtól,hogyan érezz, gondolkozz, illetve tervezz a jövőt. Ezeket az embereket messzire elhagytam.. pl. anyós, sógor és annak párja.  Úgy érzem nem köztük való vagyok, de a férjem hál Istennek nagyon jó ember, hogy le a kalappal és ebből a szempontból szerencsés is vagyok. Hat évig lestem anyósom minden óhaját, bátoritottam, vigasztaltam , miután apósom meghalt...de mivel egy udvaron lakunk, már nagyon sok minden nem tetszik, amit mond vagy csinál.Nagyon nem igy  működik, talán túlságosan is. Sokáig elvárta, ha ő ad, akkor mi is úgy járjunk a kedvében, ahogy szerette volna. Aztán rájöttünk a férjemmel, hogy erre se időnk, se energiánk nincsen és sokszor, majdnem a házasságunk is veszélyben került. Azt szerette volna, hogy csakis vele foglalkozzunk, aztán ne beszéljek a szomszéd nénivel, mások milyen emberek és igy tovább, csakhogy elszakitson emgem másoktól..  Olyan egyedül éreztem magam sokszor a házasságomban is, mint egy szál fa. Rájöttem, hogy attól amiért család, gyerek van ,azért az embernek szabadságát senkinek nincsen joga megfosztani a saját önzősége miatt. Anyósom ezt tette velem. Édesapám is rájött a maga módján, akkor én leintettem... pedig milyen igaza volt. Sok idő, tapasztalat kellett, hogy saját magam jöjjek rá, hogy ezzel ártok magamnak, férjemnek és a gyerekeimnek, ha nem azt csinálom, amit szeretnék a körülményekhez és a lehetőségekhez mérten. Mostantól fogva igy teszem (remélem  ezután is összejön).

Tökéletesen meg akartam felelni mindenkinek a családban. És most, amikor elmentünk a tengerre társasággal, volt a 15 éves családos osztálytalálkozó, vagy elmentünk két napos kirándulásra az öcsémmel,  ezek a kiruccanások  sok mindent átirtak bennem.  Hogy van élet a családon túl is, hogy minden múlnadó és bizony vannak vágyak, tervek az ember életében. Most döbbentem rá, hogy milyen lazán veszi mindenki a gyereknevelést,  hogy tökéletes anyák nincsenek, hogy ők is gyengék, nem tudnak erőn felül teljesiteni, bizony hibáznak és nem katona rendben viszik a háztartást, illemszabályokat, beszélgetéseket és saját öltözködési stilusukat.  Örvendtem, hogy mindenki egyedi, vidám és laza, hagyták hogy önmagam lehessek a tárasaságukban. És hogy az öcsémet mennyire nem ismerem, pedig a vérem.  Nagyon ki voltam éhezve arra, hogy újra emberek között lehessek és beszélgessek, érezzem hogy azt, hogy  valahova tartozom és hogy nem egy háztartási robot vagyok, aki lesi a családtagok minden kivánságát. Jó, ez is kell és hozzátratozik az élethez, de van egy határ, amikor változtatni kell, hogy ne legyen úrrá rajtam a szorongás érzése.Nem mondom, hogy nem voltak kellemes élményeim az elmúlt 1o évben, de azt meg kell hagyni, hogy erőn felül teljesitettem, ami alatt összetörtem... hogy leirni is hosszas lenne. Pl. most is, ha anyóst meglátom, már szorongok és soha nem tudtam a társaságában  feloldódni, mert mindenre és mindenkire volt megjegyzése. Csakis az ő szavára kellett hallgatni. Ennek vége. És nem panaszkodásképpen mondom, de mert jól esik kiirni magamból, hogy bizony, ha nem mások kedve szerint éltem, akkor kaptam verbális bántalmazást, amit egyedül kellett feldolgoznom. Bármi történt, nekem nem voltak ott a barátnőim, nem voltak ott az egyesületi anyukák (sehogy se tudtam kimozdulni a házból, mert akkor árultam) nem jött fel anyósom, ha kértem, hogy segitsen,, sokmindenben, holott egy udvaron lakunk,  mostanra eltört bennem valami! Már nem beszélek vele, semmit sem merek kérdezni, mert ott van a félelem bennem...
Azon is elgondolkoztam, hogy három évet éltünk táv házasságban, tanultam és akkor most dobjam a kukába az egyetemi diplomámat? Akkor mire volt jó az a három év? Férj nélkül és egyedül. Akkor megérte tanulni? Ebből se engedek és nem hagyom magam, aztán meglássuk mi lesz.

Azt hiszem eljutottam a lelki fejlődés következő fázisában, hogy eddig volt, eddig birtam ideje van a változásnak, csak tudjak lépni!!!