2009.júl.29 és aug..01-02 Elmaradt beszámoló és városnapok

Annyi minden történt velünk az elmúlt két hónapban,hogy észre se vettünk s ripsz-ropsz csak úgy elsuhant mellettünk a nyár anélkül,hogy észbe kaptam volna... s azonnal a gép előtt lepötyögtessek egyet-mást. Mert ugyebár nem ültünk itthon egész nyáron,sőt jutott nekünk a szórakozásból és minden csupa jóból, szívet- lelket rengető élményekről is.Megpróbálom összeszedni a gondolataimat és írásban fogalmazni de Jó isten hogy voltam képes ennyit halogatni a beszámolóval? Sajnos laptopom pedig nincs ,hogy ekkor és épp ma ebben a percben vagy este leírjam lépésről lépésre az eseményeket- hogyan is volt,mi is volt? Képtelenség ez,de sajog a szívem érte,mert szüntelenül a fejemben kavarognak a gondolataim,hogy mikor lesz lelkierőm hozzálátni a mesének.Bár tudom nem kell hosszú szövegeket írni,de mégis na.
*
Az események röviden:
Arról nem akarok írni milyen rossz volt amikor kórházba kerültem,mert őszintén szólva azt hittem meg lehet menteni a babát,csak felírnak valami gyógyszert ami megtartja a magzatot,de tévedtem.Igazából nem is erről akartam írni,hanem sokkal inkább arról,hogy azon a bizonyos reggelen mikor hazajöttem a vérvizsgálatról még aludt Bogici és Zoli.Még volt időm felöltöztetni a lányomat,összeszedni a házat és végül aztán lepihentem amikor éreztem valami nincs rendben.Mindegy most már,de ezt a lányom is észrevette a rémült arcomat, megijedt,nem tudhatta mi történhet csak azt hogy fáj a hasam.No,de annyira meg volt ijedve mindnyájan ,de főleg Bogicám bújt hozzám,kapaszkodott a ruhámba már majdnem sírt szegénykém tehetetlenségében.Mert én is csak ültem,mozdulni pedig meg nem mozdultam miután mindenre felkészültem,csak nyugtatgattam a leánykámat,ölelgettem,pusziltam amíg vártunk anyukámra,hogy vigyázzon az unokájára.Még a jó isten küldte Gittu nénit hozzánk aki történetesen anyósom legjobb barátnője,hogy lett volna kire hagyni Bogit,s indulhattunk volna hamarább is.De nem tudtunk.Ez teljesen érthető volt hiszen Bogi annyira megijedt, nem is ismerte annyira Gittu nénit semhogy vele maradhatott volna.Pedig nagyon kedves asszony,mondhatnám azt is hogy szinte családtagnak számít nálunk,egyetlen lánya Londonban él. Úgyhogy nem siettünk,inkább megvártunk anyukámat amíg megérkezik,s aztán hagytam otthon biztonságban nem is gondolva arra.hogy ez 5 napra szól.Távol éjjel-nappal ami kibírhatatlan volt, de túl éltem.
*
Hogy megnyugodjak én még a kórházból adtam azt az utasítást vagy inkább megkértem mindenkit szépen,főleg férjemet és anyukámat,hogy amíg távol leszek addig a lányomra vigyázzanak a szüleim,s éjszakára is maradjon náluk. nem mintha az apja nem tudott volna vigyázni,csak neki is megvolt a sok teendője,fáradt is volt, s bizonyos értelemben őt is kikészítette az én esetem.Mondanom sem kell mennyire féltem,aggódtam,hogy vajon Bogi hogy fog aludni éjszaka távol a szőlő háztól,nem is beszélve a saját megszokott kiságyáról. Szinte egész nap egy szemhunyásnyit sem aludtam,csak Bogicám körül forogtak a gondolataim,hogy vajon mit csinál,hogy van,jól eszik-e vajon hogy fog aludni ? s még sorolhatnám-mindezt nélkülem. Úgyhogy még este sem aludtam,csak írtam az sms-ket anyukámnak,hogy Bogi mit csinál,jól vacsorázott-e s végól alszik-e már? Csak aztán aludtam el én is nyugodt szívvel. nem számított az én helyzetem,csak azt hogy Bogi jól érezze magát bárhol is van s biztonságban tudhassam. Ez van.Végül másnap délután a szüleim felhozták a lányomat a kórházba hozzám,de szigorúan véve csak a folyosóra aztán elkövetkező napokban én mentem le az udvarra,mert nem akartam,hogy Bogikát felhozzák.Tömören ennyit a kezdetekről. Ja,igen s mikor anyukám megkérdezte a kis unokáját kit szeretsz a legjobban,a lányom habozás nélkül rávágta,hogy Anyukát:) Ennek viszont nagyon,de nagyon örvendtem az ilyen érzést nem lehet szavakba önteni,elég ha emlékezzek az érzéseimre.
*
Anyukám mindennap felöltöztette szebbnél szebb ruhákba az unokáját,én pedig olyan izgatottan vártam a délutánokat mint egy kis óvodás,hogy meg sem vártam hogy megérkezzenek,hanem már hamarább kimentem a folyosóra. Úgy vártam az én kicsi lányomat.Nagyon megható,szívszorító volt nekem a látvány amikor anyukám kezét fogva araszoltak fel lassacskán a lépcsőn,miközben Bogicám az egész kezét hátra tette.Meg volt illetődve,el nem tudta képzelni hová vezet a sok lépcső,mi az a nagy épület.Amikor felértek,lehajoltam megöleljem a kincsemet kissé meg könnyezett a szemem,nem mintha sírné,csak boldog voltam hogy hát mégis láthatom a lányomat. Kissé meglepődtem ugyan,hogy Bogicám nem akart rám nézni először,mert hiszen látta hogy könnyes a szemem,hogy aztán mit érzett a leánykám akkor,azt nem tudom.Sikerült fékeznem magam,hogy nem mutassam ki a gyenge érzelmeimet,erős voltam,utána végül ölelkeztünk,puszilgattunk egymást Bogival,beszélgettünk.S tényleg mondtam a leánykámat,hogy mennyire hiányzott,nem jön hogy higgyem, még most s hogy mire képes az anyai érzés,emlékezett. nem felejtettem el azt sem,hogy szorosan átölelte a nyakamat:)))) Szárnyaltam a boldogságtól,hogy hát mégis hiányoztam Boginak,de nem mutatta látogatáskor csodálkoztam is,hogy olyan vidám,eleven,fürge volt mint mindig annak dacára-hogy nem voltam vele. Azt sem észlelte mi történik,csak azt tudta,hogy én még mindig tanulok a vizsgára:P Ez így volt jó.
*
Egész nap anyukáméknál volt Bogicám,késő délután és esténként az apja vitte sétálni, s mivel akkoriban voltak a város napok így elvitte mindennap az ugráló várba,vonatozni,körhintázni:) Ezzel gyorsan telt az idő a lányom számára,mert estére már el volt fáradva s hamar álomba szenderült.Én pedig egész nap megállás nélkül olvastam a kórházban,hogy teljen az idő........ menjek már haza.Filmben illő jelent volt amikor megkértem a nővéreket egy vasárnap délután,hogy keressék meg az orvost.Ugyanis engedélyt akartam kérni,hogy legalább délután engedjen haza a lányomhoz,aztán sétálni a városba.Mert azt hittem kiborulok az egész napi ágyba fekvéstől,attól hogy nem láthatom a lányomat,hogy milyen boldoggá teszi őt az ugráló vár,vonat s a többi.Kicsit dühös is voltam amikor együtt kellett volna legyen a család a város napokon mert sok program volt,és miért kellett pont akkor kórházba kerülnöm.Már csak azért mert olyna kevés vagy inkább nincs annyi szórakozási lehetőség ebben a kicsi városban.Ha már van akkor azt ki kell használni együtt. Mindegy is,de Istennek legyen hála megkaptam az engedélyt,a férjem már nálam volt amikor szóltak,hogy mehettek így pizsamástól,pongyolástól,papucsostól beültem a kocsiba,haza mentünk átöltözni onnan pedig elropogtunk a lányomhoz. Épp aludt amikor megérkeztünk a szüleimhez,s mondanom sem kell hogy mennyire sugárzott az örömtől amikor meglátott engem:) Azt sem tudta hova legyen izgalmában,még észre sem akart venni,rám nézni elég volt neki,hogy mellette vagyok. Evett,rajzolgattunk egy kicsikét,aztán elmentünk a városnapokra,s bizony be kell valljam,hogy sokat sétálni nem tudtam,mert hamar elfáradtam,hiába bizonygattam,hogy erős vagyok.Kicsit sétáltunk,aztán délután 6-ra vissza ropogtunk ezúttal hármasban a kórházba,hogy vénásan megkapjam a szurit.Utána pedig anyósomékhoz mentünk,hogy találkozzanak Bogival mert már négy napja nem látták,onnan pedig vissza mentünk a városnapokra. Este fél kilencre mentem vissza a kórházba már pizsamába öltözve s lefeküdtem mintha el sem mentem volna:) Csodálatos volt és egyszerűen meg lehetett oldani mindent.Nem volt lehetetlen,úgyhogy másnap az orvos viziten meg is kérdezte,hogy elmentem-e a tegnap? Végül aznap délben otthon is voltam,de a város napoknak vége volt.Hát így.

Még van sok videó a város napokról.