Harminchárom éves lettem én

Harminchárom év, 3 gyerek, és most készítettem egy 3 emeletes epres tortát a családnak.

Azt hiszem, hogy a születésem pillanata sorsdöntő napja, órája volt, ami meghatározta az egész sorsom alakulását. Tudniillik, hogy nem a megfelelő helyen, a megfelelő időben jöttem a világra ( egy hónappal hamarabb),mert éppenséggel éjszaka kelős közepén szorultam a  szülőcsatornában és az orvos is mulasztott, mert csak reggelre érkezett, de addigra sajnos már a hallóidegeim is károsultak a beszorult helyzet miatt. Akár hiszik, akár nem, de bizony kevés esélye volt annak, hogy egyáltalán életben maradunk édesanyámmal,mert már félig ájult állapotban kerültünk. A Teremtő vigyázott ránk és túléltünk. Utána kezdődtek csak  a szenvedések. Három évesen kezdtem el tanulni beszélni édesanyámnak köszönhetően. Az egész életem úgy alakult, ahogy születtem, bármibe fogtam azok akadályt görditettek elém, és csak utána léptem át a kapun. Mondhatni szerencsésen. És ez igy van a mai napig. 

Szóval volt idő, amikor mindenkire és az egész világra haragudtam,hogy : hallanak, hogy megértetik magukat minden körülmények között, hogy nagy baráti társaságban szórakoznak, udvaroltatnak egyik a másik után kamaszként, hogy idegen nyelven meg tudnak egyáltalán szólalni. Ja, és valahogy a születésem is keresztezte a terveim alakulását, merthogy, ha most hallanék, akkor orvosnak tanultam volna. De erősen bennem van ez. Cserébe mást tanultam és itthon nevelgetem a 3 gyönyörű ajándékaimat, akikkel a Jó Isten megáldott. Közben bennem van az a készség hogy másoknak segithessek és nagyon remélem, hogy majd eljön az az idő, amikor a munkám során ezt fogom nyújtani. Gyakorlatban megszerezve a tapasztalatot, önzetlen odaadást, hitet,nagylelkűséget.

Sokáig önbizalomhiányban szenvedtem, mert meg voltam győződve, hogy mivel nem hallok, akkor nekem nem lehet véleményem, nem szólalhatok meg asztali társaságnál és úgy meg voltam hunyászkodva, mint egy jól fegyelmezett kislány, aki meg se mukkan semmilyen körülmények között.  Mert akkor, majd JAJ nekem, hogy minek beszél ez a kislány- ez volt az én belső mottóm. Közben belül szenvedtem, hogy én is érek valamit. Egészen harminc éves koromig,arról is megvoltam győződve, hogy úgy kell éljek, ahogyan mások előirták,megmondták hogyan , mit csináljak, milyen véleményen legyek, hogy nehogy már másoknak ártsak azzal, hogy éppen az ellenkezőjét cselekszem. Abban a szent meggyőződésben éltem bizonyos fokig, hogy úgy és azt csináltam amit a szűkebb és tágabb környezetem mondott, mert attól féltem, hogy akkor elveszitem azt a személyt, netalántán megharagszik rám.Sokáig nem biztam sem magamban, sem másokban. Aztán 29 évesen telt be nálam a pohár és gondolkoztam el egy pillanatra, hogy nekem is van Életem, vannak terveim és nem élhetek, úgy ahogy mások nekem tapsolnak (kivéve a férjem és gyerekeim ). Váltottam, biztattam magam, hogy igenis dönthetek bármi fölött és nem mások dönthetnek helyettem. Időben észbe kaptam és azóta sokat fejlődtem a lelki állapotomat illetően, a másokhoz való kapcsolataimban, óvatosabb.de ugyanakkor bátrabb is lettem.  

Sokan mondták, túlféltettek engem mindentől, ami megint rontott az önértékelésemen: ne tanulj meg vezetni, ne beszélj, ezt azt nem tudod megcsinálni, mert... mert más a hanghordozásod.... Ezáltal megint hátrább léptem, megint előre.. mint a tenger hullámzása, előre és vissza és ez igy ismétlődött/  ismétlődik, amig biztos nem leszek magamban,hogy ez nekem menni fog. Óvatosabban, kóstolgatva, aztán bátrabban  és még bátrabban, mig végül aztán teljesen lemerülök a dolgok legmélyére, vagyis a végére jutok. És ez bizony nem egy leányálom.

Egyszer a volán mögött jöttem rá, hogy hiszen az oktatótól várom, hogy útba igazitson, hogy merre is vezessem a kocsit,  hiszen a kormányt én fogom, a szabályokat ismerem, akkor mégis mire várok? Megint féltem, nem mertem dönteni, mert tudat alatt belém volt plántálva, hogy amiről eldöntöttem az nem biztos, hogy jó. Akkor és ott jöttem rá, hogy az egész életem bizony tévedés volt, mások irányitása alatt zajlott és ezek miatt, már  nem mertem kiállni az iskolában a tanárok előtt, szüleim előtt segitségért, biztatásért fordulni, hogy valamilyen formában kapjam meg a pozitiv visszacsatolást. Mindenki magában eldöntötte, hogy nekem úgy, ahogy van, minden jó, nyilván nem kell velem törődni... ,,egy nagy senkiházi ,,süket,, vagyok.. Bizony vannak olyan emberkék,akik ezt éreztetik velem, mert jól hallanak, mert magasabb pozícióban vannak, mert sok pénzük van, mert mindenről és mindenkiről megvan a véleményük, a többség meg van győződve alamuszi módon, hogy csak őneki van igaza. A nagy hallgatásban megfigyeltem. Én gyorsan leolvasom az ember arcáról, hogy kivel is  van dolgom. Foglalkoztak inkább a legeslegjobb tanulókkal... mert,velük ugyebár könnyebb volt Sajnos sokszor éreztem és érzem magam úgy, hogy egy eltévedt bolygóra csöppentem bele, egy,, selejt,, vagyok és semmilyen keresnivalóm nincs itt. Bizony még most foglalkoztatnak ezek a gondolatok, hogy miért is vagyok itt egyáltalán?! Vajon másoknak szükségük van rám? Vajon mások fejlődnek énáltalam valamilyen formában és a példámat követik? Nem tudom, lehet igen, lehet nem. Élünk , fejlődünk, tapasztalunk és tanulunk., de semmiképpen sem mások kárára. 

Gyerekeimet elnézve, most már tudom, hogy milyen lettem volna, hogyan tanultam volna gyerekként és melyik irányt vett volna az életem alakulása.

Igen, sok mindenre képes vagyok, csak a félelmeimet kellett levetkőzzem magamból. 

Képes vagyok vezetni, képes vagyok angolul és spanyolul is megtanulni (már ha összejön és összeszoritom a fogaimat) , még ha nem is fogok szépen beszélni , és akkor mi van? !Sőt, még Bogival is néhány alkalommal összeszólalkoztunk, mondván, hogy nem érti, mit mondok románul, mert eléggé  torz a hanghordozásom, ha más nyelven szólalok meg. Igy leirom egy külön papirra,amit mondani akarok, ha segiteni kell. Vagy lefordítom magyarra vagy ő mondja románul, úgyhogy én kérdezek.Semmi sem lesz könnyű.  Szenvedek és szenvedni fogok... sok minden miatt. Aztán remélhetőleg felnőtt koromban bepótolom azt, amit gyerekkoromban elmulasztottam. Remélem összejön.

Legjobb barátaim a Jó Isten és a könyvek. Aztán jön a többi.